Golden State Warriors – Cleveland Cavaliers 108-97

Elsőként üdvözölném Stephen Curryt, aki megérkezett a döntőre is. „Jobb később, mint soha”, szokták mondani. Először játszott úgy az MVP, ahogy elvárják tőle a bajnokság legfontosabb párharcában.

Na, de hogy ne csak cinikus legyek, Kevin Love vállalhatóan játszott. Ebből akár egy rossz szóviccet is kihozhattam volna a tavalyi sérülése miatt, de nem teszem meg azt a szívességet. Nem volt fék, de új erő sem.

Többször említettük már a nagyarányú vereség utáni feltámadást. Erről mondjuk, szerencsétlen Jézus is mesélhetne, de mondjuk ő ezt így tervezte. A Warriors, a legutóbbi 30 pontos veresége után győzelmet tudott aratni és lassan valami tudományos alappal alá kellene támasztania az NBA-nek az ilyenkor történteket.

Az összecsapás rég nem látott fej-fej melletti küzdelmet hozott. Egészen a harmadik negyedig kiegyenlített volt a csata, ekkor váltottak Greenék. Rekordmennyiségű hármast dobtak be a döntők történetében (17-et) és ezt nem tudta lereagálni Tyronn Lue csapata. Apropó Brother Lue, továbbra sem érzem semmi hatását a játékra. Természetesen 3-1ről vissza lehet még jönni (soha senkinek nem sikerült a döntők történetében), és húzhat még látványosat és hasznosat. DE - és ez egy 72-es betűméretű „de” csak az nagyon elrontotta volna az összképet – nincs kihez nyúlnia. Magához meg ne nyúljon, azért az csak nem módi… (természetesen, mint játékos-edzőre gondoltam)

Az utolsó percekben kezdett kijönni egyre inkább a nyomás a lovagok játékosain. Utat talált a tény, hogy egy vereségre vannak a nyártól és, mint a sértődött óvodások, úgy „hajtottak” a játékidő végéig. A szurkolók pedig bizonyítván, hogy kitartanak jóban-rosszban a csapatuk mellett és nem bandwagonerek, már a lefújás előtt elkezdtek kifelé lézengeni a csarnokból. Nincs elvárás, nincs csalódás.

Folytatás az öböl partján hétfőn éjszaka.