Ebben a szezonban a Cleveland az egyetlen keleti csapat, amelyet tényleg komolyan lehet (ett) venni. Ami egyrészről jó dolog, mert lazán besétáltak a nagy döntőbe, másrészről pedig tökéletesen megmutatta nekik a Golden State, hogy milyen, amikor valaki üzemi hőfokon játszik. Csodálatos példa erre, hogy a lovagokat a meccs előtt jobban izgatta az, hova ülnek a családtagjaik, minthogy realizálják, a nagy döntőben vannak. Persze elemezgethetjük a meccset, a kiegészítő emberek meglétét az egyik, hiányát pedig a másik oldalon. A Cavs annyira félt a Curry-Thompson duótól, hogy el is felejtették, hogy ezt a sportot öt az öt ellen játsszák, teret engedve Livingstonéknak. Még egyáltalán nem érzem azt, hogy Irvingék fejben ott vannak, ahol lenniük kéne. De ezen legalább tudnak (talán) változtatni. Lue edző ”munkásságáról” szándékosan nem is írtam, mindenki döntse el maga, mennyire vette ki a részét a vereségből, vagy mennyire nem. Azt azért jegyezzük meg, hogy azt a csapatot sosem lehet leírni, ahol LeBron James pattogtat.

Amin viszont hirtelen nem tud változtatni a Cavs -és ez nem is az ő hibájuk-, az a harmatgyenge kelet. Amíg egy csapat ellenállás nélkül jut a döntőbe, addig nem várhatjuk el tőlük, hogy esélyesként lépjenek a pályára. Elég csak a két főcsoportdöntőt összehasonlítani... Keleten egy olyan Toronto volt a Cleveland ellenfele, ahol DeMar DeRozan az elsőszámú pontszerző. Ez már önmagában felveti a kérdést, hogy egyáltalán mit keresett ott a Raptors?  Nyugaton pedig az egyik nagyesélyes San Antonio Spurst kiverő, a fiatal és tehetséges Oklahoma várt a Warriorsra. Tökéletesen levonhatjuk a konklúziót, hogy melyik csapat van hozzászokva a nyomáshoz. Hát nyomás az most van, mégpedig a Clevelanden. Óriási szintet kell lépniük a második meccsre, mert se Curry, se Thompson nem fog még egyszer így játszani. Főleg nem egyszerre.       #egyedülnemmegy  #prayforkelet